A fiatal gyermekek a falunkban óvodába járnak. Játszanak, játszva tanulnak, festenek, rajzolnak, énekelnek. Már idejekorán megismerkednek különböző társadalmi rétegekkel, életmód-típusokkal, és az ezekhez kapcsolódó árnyalt viselkedésformákkal. Még olvasni nem tudnak, de már ismerik a „Tóth atyafiakat”.
Ekkor még „csak” élnek a falujukban, ismerkednek közelebbi és távolabbi környezetükkel. Már viszik őket a helyi rendezvényekre, túrákra, és nyáron is van lehetőségük közösségben lenni, ahol együtt örülnek a vidékük, dombjaik, forrásaik szépségének, és álmodják meg együtt az itteni jövőjüket.
Később a falu iskolájában folytatják tanulmányaikat, ahol sok időt fordítanak készségeik fejlesztésére, kultúrájuk megismerésére, ápolására. A kisebbek számára rendszeresen szerveznek minden évszakban programokat, de a nagyobbak már nehezebben mozdíthatóak.
Felső tagozatos korukra, mint minden hasonló korú fiatal, baráti társaságba tömörülnek. Eljárnak „bandázni”, biciklizni, kirándulni hasonló, és éltesebb korú társaikkal. Sokszor nehezen tudják kezelni, ha kérdezik őket, de igyekeznek értelmes válaszokat adni. Beindul a szenvedélyük a motor iránt: van aki vezetni szereti, van aki, csak utazni rajta, míg mások fotózni. A motorokkal csak egy problémájuk van: igazán sehol nem használhatják felhőtlenül…
Néhányan felfedezik, hogy „élő motorokkal” is lehet járni a környéket, és bár emezeket a jogszabályok nem különböztetik meg két- és négyütemű társaiktól, a falubeliek jobban támogatják…
A középiskolai évek alatt kitágul a tudatuk. Ekkor már sokszor szűkösnek érzik lakhelyüket: a hétvégi túrák és bringázások ugyan megmaradnak, de az ilyenkor divatos időtöltésekre helyben nincs lehetőségük; pl.: biliárd, darts, csocsó, vagy egyszerű kis kuckó, ahol nyugton összeülhetnének saját világuk „megemésztésére”. Ekkorra már sokukban felmerül a kérdés: bár szeretik szülőfalujukat, mégis fognak-e tudni helyben dolgozni, élni?
És a kérdések áradata aztán megindul…na, ha lenne kitől kérdezniük. De sokszor nincs. A nyugalmas légkör ellenére hiányoznak a hidak a közösségben: aki kérdezne, annak nem tud, vagy nem akar válaszolni senki, mások mesélni szeretnének, de a fiatal fülek bezárulnak a több évtizedes tapasztalatot átadó bölcsességek előtt.
Így nehéz elindulni. Akinek sikerül, az sokszor az ország határain kívül találja meg a helyét: legyen az diplomás, vagy szakmunkás. A családok csonkulnak, az öregek emlékeznek, a kötelékek nosztalgiává szelídülnek.
S mikor a gyerekekből fiatal felnőttek válnak, elmennek a faluból.
Akad persze ellenpélda is: vannak, akik hazajönnek később, de szinte mindannyian csak nosztalgiázni, még kevesebb azok száma, akik helyben találták meg a számításaikat.
És van egy még kisebb réteg: ők máshol nőttek fel, más településen kezdték el álmodni gyerekként az életüket, de valami ok folytán mégis itt kötöttek ki. Őket a faluközösség kezdetektől fogva szívesen látja. Amiben tudnak, segítenek, cserébe ők ötletekkel, és saját elképzeléseikkel színesítik a falu életét, és szívesen figyelnek a helyi öregek szavára, hiszen az ő tudásukat csak hosszú, és kemény évek árán sikerülne csak megszerezniük. Ám sokszor mindez sem képes arra, hogy megkönnyítse az újak életét: a bebíró, jöttment, gyüttment, az mindig túl későn érkezik. Tenni mindent szabad, amit nem tilos, és amit engednek. A korlátok sokszor kívülről, de még többször belülről adódnak. Pedig az elnéptelenedő falvakat csak a vállalkozó szellemű fiatalok menthetnék meg. És ki tudja? Talán még az innen elszármazottaknak is lenne kedve egyszer visszajönni…
