A témakört először olvasva elbizonytalanodtam, hogy még ha csak kisebb méretben is, de tudok-e írni erről egyáltalán. Mert mélyen belegondolva, a falumban, Szegváron szinte semmi komoly összefogást, együttműködést nem látok a fiatalok részéről, ami azt támasztaná alá, hogy valóban vannak a szó szoros értelmében vett ifjúsági közösségek, csoportok nálunk. Azért a kép nem olyan aggasztó, mint első olvasatra tűnhet, de mivel ez egy szubjektív műfaj, és én a helyzetet közel sem látom rózsásnak, az irományom is kissé borús hangvételűnek ígérkezik.
A faluban alapjában véve a fiatalok ismerik egymást. Az általános iskolától kezdve általában egyazon korosztály tagjai legalább a középiskola végéig, de általában még ennél is tovább kapcsolatban vannak egymással kisebb-nagyobb mértékben, és ez a kapcsolat alapjául szolgálhatna akár egy együttműködés, szerveződés megkezdéséhez is. Azonban a szegvári fiatalok úgy látom, sok sokkal világiabb dologgal törődnek, semmint hogy csoportot alapítsanak, és tegyenek egymásért, magukért. Valahogy nincsen rá belső indíttatásuk, nem vonzza őket az a munka és azok a feladatok, amik ahhoz vezetnének, hogy akár pályázhassanak, önálló kezdeményezéseiket végigvigyék a falu vezetői előtt és megvalósítsanak olyan dolgokat, amikkel a saját életüket, saját igényeiket elégíthetnék ki egyre növekvő mértékben.
Az általános iskolában még valamennyire nyomon követhető a csoportosulás, hiszen aki szeretne, elég sok csoport közül választhat, amik ugyan „csak” szakkörökként dolgoznak együtt, de alapjául szolgálhatnak a jövendőbeli tényleges ifjúsági munkának. Az itt megemlítendő talán legfontosabb és legismertebb csapat a néptáncosoké. A legtöbbjük általános iskolásként kezd bele a táncba, és szintén a legtöbbjük a középiskolai tanulmányai végéig tart a csoporttal. Noha jogi szempontból a tánctanulás már az iskolához tartozik, a fiatalok mégis számtalan esetben bizonyították főként a múltban, de azt gondolom, hogy alkalmanként a jelenben is, hogy képesek tenni a saját érdekükben, itt elég akár csak arra gondolni, milyen utakat szerveztek meg és bonyolítottak le fellépéseik során a régebbi csoportok.
Sajnos ahogy említettem is, a középiskolai tanulmányok végéhez közeledve a legtöbb embernek megfordul a fejében a kilépés, hiszen a főiskola – egyetem mellett hazautazni hetente két próbára szinte teljesen kivitelezhetetlen, és így ahogy tapasztalt, érett felnőttekké válnak a fiatalok, megszűnik az az összetartó kapocs, ami miatt összefognának.
A középiskolások nagy része, de már az általános iskola felsőbb tagozatosai is érdektelenek olyan dolgok irányába, amikhez – nincs mit szépíteni a dolgon – dolgozni kell akármennyit is. Ez azt eredményezi, hogy a szabadidejüket amúgy is részben otthon a számítógép előtt, részben az iskolai haverokkal (hiszen a középiskolák is legközelebb Szentesen vannak) távol a falutól, esténként vagy otthon vagy valamelyik kocsmában töltik. Jobb esetben valami sportot űzve legalább heti két három alkalommal a szabadban, vagy akár csak horgászva is. De hogy emellett összeszerveződjenek, akár ifjúsági önkormányzatot alapítsanak, vagy igazi jogi személyként létező szervezete(ke)t alapítva forrásokra pályázhassanak… nos ez sem nem jellemző, sem nem érezhető igazán igény rá.
Persze az, hogy nem is tudják, hogy mit, hogyan és kinek kéne csinálni, alapvetően oka ennek a hiánynak, és kerékkötője a pozitív folyamatoknak. Talán ha alkalmanként hallanának róla, hogy mit és mennyire egyszerűen lehetne tenni, hogy mit lehetne elérni, talán akkor egyik másik fiatal, akikben még nem érett szilárd meggyőződéssé az „én ugyan nem dolgozok ingyen csak úgy” mentalitás, megpróbálna tényleg tenni valamit magáért, a közösségéért, legyen az öt-hat barát vagy egy 25 fős szakkör. Azt hiszem, első lépésként ez lenne a fontos, elhinteni, minél több fiatallal megértetni mit és hogyan lehetne tenni, hogy akár a jövő nagybetűs részét megalapozzák maguknak és az őket követő gyermek és fiatal generációknak.
