...ez a hétvége is. A leghosszabb eddig, és talán a legösszetettebb is. Egy kicsit olyan, mint eddig, de közben nagyon más. Egy kicsit vontatottabb, de mégis a legpörgősebb. És az, hogy elmúlt, az egyben azt is jelenti, hogy valami most kezdődik el, valami folytatódik, és van, ami vele együtt múlik.
Vele együtt elmúltak az éjszakák is, amik hol lakodalommal, hol fékevesztett és az infantilizmus határát súroló tánccal teltek, de akármivel is, együtt, régen alakuló és újonnan felismert barátok körében teltek.
Vele együtt elmúltak, mert elmúltak a nappalok, amik mindennap hoztak valami újat, valami hasznosat, valami érdekeset, de mindez hiábavaló lett volna, ha nem olyan társak körében kaptuk volna kézhez ezeket a dolgokat, akikkel együtt talán még az unalmas, a hasztalan és a borzalmas előadásokat is mosolyogva ülné végig az ember.
És vele együtt elmúltak régről indult dolgok is, amelyek örökre meghatározzák a csapat életét, és amelyek, van akit többé, van akit kevésbé, de mindenkit megérintettek, és a hiányuk fájó lesz, de talán orvosolható…
Folytatódott a munka, aminek köszönhetően egyre közelebbinek, egyre inkább sajátunknak érezhetjük a programot. A programot, amit egyszer életre hívtak egy céllal, és amelyik célt mi is annyira formáljuk, mint amennyire az minket, hiszen az eszközök mi vagyunk, amikkel elérhető a cél, és a kalapács feje, a villa nyele vagy a kasza pengéje legalább annyira hat a munka eredményére, mint maga a kéz, amelyik mozgatja.
Folytatódott az ismerkedés egymással, a csapattal, amilyet talán a világ még nem látott. A csapattal, akik a leghidegebb éjjelt is forróvá, a legálmatagabb estét is komédiává, a legátlagosabb napot is megismételhetetlenné és felejthetetlenné teszik. A csapattal, akik bebizonyították, hogy nemcsak „egy sör”, de „csakegyséta” és „csakegyszámottáncolj” és „csakszagoljbelenemkellmeginni” is hozhat vidámságot, örömöt és olyan új energiákat, amit az ember észre sem venne magában a csapat nélkül. És persze a csapattal, ahol már elindult a fájnöltyámtyám, ahol a vega kaja hússal, a leves meg borsóval az igazi, ahol egyesek nem tudják magukat kordában tartani, ahol a zsebben mindig kell hogy legyen gyufa is, ahol 870 az inkább 1000, ahol a jegyző a játékriporter fejét is leszedi, ahol az IKSZT egyrenehezebbenszintemegnevezhetetlen fogalom, ahol a kamera táncpartnerré avanzsál, ahol az esti takarós duruzsolós beszélgetés hozza a legkeményebb éjszakákat, ahol egy fog vagy egy lámpa sosem állhat a tökéletes katarzis útjába, ahol vannak a létra fokán, a deszkalapon és az ágak sürejében is szép számmal emberek, de mindenki felfelé tart a napfénx felé, és ahol azért a leghosszabb éjszaka után is elég egy narancslé vagy egy kávé, hogy minden rendben menjen tovább reggel. És persze a csapattal, aminek a tagjai annyira mások, annyira egyediek és ugyanakkor annyira eggyé tudnak válni a munka közben, mintha erre teremtődtek volna…
És elkezdődött a neheze. Elkezdődött az minden alkalom után, amikor elváltunk, mert ilyenkor még napokig tart a melegség, hogy mennyire szép, mennyire jó, és hogy mindenkivel… (és hogy a kikarkót majd ha összerakjuk… hát aki otthon hagyja a saját darabkáit, annak Deák Bill után szabadon két dolgot adok majd, kettőőőőőőt…. ) aztán visszasüllyedünk a hétköznapokba, amik lehetnek ugyanolyan szépek, ugyanolyan jók, és ugyanúgy mindenkivel… de mégis mások. Aztán megint várhatunk, mire újra találkozunk, mire megkapjuk a személyre szaggatott-szabott sütinket, mire megint elszisszen az első doboz és előkerül az első gyümölcskosár - „almát, szilvát, barackot? meggy nincs? Hogyaviharbanelenne” - mert azért ez már köszönésnek számít.
És elkezdődik a munka, ami miatt eddig tanultunk, amihez az eddig összeszedett ismeretek muníciót adnak, és ami a végén megmutatja, mennyire hasznos, és mennyire nélkülözhetetlen, amibe belefogtunk. Én azt mondom, feküdjünk bele a hámba, nyomjuk le ezt a pár hónapot, aztán találkozzunk megint, és folytassuk onnan, ahol ma félbehagytuk. És mutassuk meg… ehh dehogyis, már rég látszik… bizonyítsuk be, hogy nem csak látszat, de tény, hogy a mi együttműködésünk, a mi csapatunk játéka messze túlmutat a hétvégéken, és hogy tényleg nincs még egy ilyen társaság a világon.
Szóval akkor… előre Tószőlősért!
